Egyszer, nem is olyan régen, kóbor cica jelent meg egy családi ház udvarában. Nézelődött, majd odasomfordált a bejárati ajtó elé.
Amikor észrevették, és látták rajta, hogy milyen sovány, enni és inni adtak neki. A cica jóízűen elfogyasztotta, majd lefeküdt a lábtörlőre, egy rövid időre, aztán elment.


Másnap újra megjelent, de már nem egyedül. Hozta magával a párját, így ketten ettek egy tálból.
A család elkezdte megkedvelni a két cicust.
Reggel már kíváncsian várták, vajon itt éjszakáztak?

A reggeli napfény meglepetést tartogatott. Itt bizony egy cicacsalád várakozik üres hassal. Szülők és kölykök. Egész pontosan három kölyök. Két szürke és egy vörös.

Amikor megkapták a reggeli finomságokat, mindhárman falták a jobbnál jobb falatokat. Nem vették el egymástól, nem közösítettek ki senkit maguk közül.

A cicakölykök teli hassal vidáman ugráltak, a cicaszülők pedig napról-napra egyre nyugodtabbá váltak. Megváltozott a viselkedésük. Már nem a túlélésért kellett küzdeniük. Ha idegen vagy ismerős zajt hallottak, nem ijedtek meg, nem domborították a hátukat és nem kezdtek el félni. Biztonságban érezték magukat. Saját kis kuckójukban pedig végre otthon érezhették magukat egy olyan családnál, akik boldogan fogadták érkezésüket.

Azt hiszem, mi emberek, férfiak és nők is ilyenek vagyunk.
Amikor egymásra találunk, érezzük, hogy fontosak vagyunk valakinek, és ő is nekünk.
Megváltozik a világ.
Csak úgy.
Ezt nem lehet előre, pontosan eltervezni, megtervezni. Ez vagy jön magától és formálja a helyzeteket vagy sem. De ha jön, akkor érezzük.
Itt belül, középen.
Otthonra leltünk, nyugodtabbá, magabiztosabbá váltunk.
Mert már tudjuk, és bizony érezzük, hogy van és lesz is értelme az életünknek.

Minden nap.
Együtt.
Közösen.